A tanító „leleplezése”, hogy nem tudja eléggé a nyelvet
Harmadnapra megvolt az élő nyelvtan is, egy francia nyelvmesternének a leánykája. Egy kedves kis bakfis a Karolin, aki játszani és hancúrozni is fog még a fiukkal. Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul, kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük.

A fiúknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány: előttük ez teljesen aláásná a tekintélyét. Abban semmi gyanúsat nem találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek látszik, hogy magyarul még a rézbőrű indián is tud.
De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzítva vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke, mint a tanítványai, szíve bizonnyal hangosan dobogott a hótiszta fehér blúz alatt, mert először ült ma a katedrán. Az én kölykeim csak a francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú úton, félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek kérdezni újakat.
– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hívják a juhot?
– Brebis, – mondja Karolin.
– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?
– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanítónő tettetett szigorral.
– És hogy van a bárány?
Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú habozást.
– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.
De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.
– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem tud!
– Hujjujú! – ordítozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!
– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne tudna?
Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.
– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol egyformán hívják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a szakácsnénk egy kiló bárányhúst és egy fél kiló juh húst a mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se eleven juhot, legföljebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a tudatlanságát prédának (…).

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem említették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Sőt annyira ragadós az afféle, hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hívjuk attól a naptól kezdve.
Este az ágyban levetkőzve, hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:
– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.
– Én is azt mondom.
– Ne tanuljunk tőle.
– Ne tanuljunk.
Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hívják a lovat.
– Cheval.
– De hát a csikót?
– Petit cheval.
Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyű csilingelne, az a rohanás ki a szobából:
– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!
(Majd hogy el nem süllyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.) (…)

Azt követelték, hogy vegyek nekik most mindjárt egy magyar-francia szótárt.
– Mit akartok a szótárral?
– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert ha szótárunk nincs, mindent mondhat.
Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier János szótáráért.
– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, búvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.
Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.
– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?
– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig biztos, hogy nem sokat tud.
– Hát csak süssétek ki rá.
– És mi lesz a jutalmunk?
– Megverem.
– És még?
– És nem fog kelleni tanulnotok.
– Jól van.
Még csak nagyobb szenvedéllyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“
Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket bizgatni.
– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg z Aussi brebist. Hanem most már én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyiktek megfogja, kap egy biciklit. Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most is itt hever az asztalon, ahol e sorokat írom, de csupa rongy már, csupa foszlány… Ki kell a szemétre hajítani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, míg mind a fejükbe szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül, hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.

Forrás: Mikszáth Kálmán: Aussi brebis