Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia fordítóm. Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni, tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem csodálkoztam, mert ez még barbárabb színben tüntetett volna föl. Pedig mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra fordítani semmit, míg ellenben ő magyarból fordítja franciára a munkáimat…

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mindjárt holnap franciára kezdem taníttatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is lefordítja. Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam, legalább ők legyenek okosak.
Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a grammatikát, nekivágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer így van. Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami francia fiú vagy leányka után, akitől játszva sajátítsák el a gallok nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Éppen abban a korban vannak, amikor ez a mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és németekből.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?
– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.
– De mire való? – kérdezte Bercike.
– Beszélgetni fogtok a francia nevelőnővel.
– De mi nem akarunk vele beszélgetni.
– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.
– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.
– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.
– Hol vannak? (t. i. a franciák.)
– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.
– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? – kérdé Bercike bámész szemekkel.
– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.
– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta hinni a kis zsivány.)
– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnazista szuverén fölényével.
– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.
– Én se megyek – csökönyösködött Laci.
Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az akaratomat.
– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné ezeket a méreg, de még mi se értenénk, hogy mit beszéltek, t. i. a mama és én. Az volna a nagy parádé.
Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.
– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.
– És te Berci?
Vállat vont, hogy ő se bánja.
Ezzel átestünk az első nehézségen.
Folytatás